Bánt az, akit szeretek! Mit tegyek?

Sokféle bántalmazás létezik. Van fizikális, lelki, és ennek kombinációi. Van, ami a négy fal között zajlik, van ami nyilvánosan. Egy biztos, hogy annak sem jó, aki bántalmaz és annak sem, aki bánt, legalábbis lélekben biztos, hogy nem jó. Mégis, akkor miért mennek sokan bele a bántalmazó szerepbe és a bántalmazott szerepbe?

Kívülállóként nézve ennek semmi értelme és mégis hány családban, hány párkapcsolatban, hány munkahelyen, és hány iskolában megtörténik mindez, sőt még idegenek között is. A legtöbben a bántalmazót ítélik el, és a bántalmazottat felmentik. Pedig, ezt nem mindig lehet így ilyen fehéren és feketén beállítani.

Az igazságot egy-egy ilyen szituációban kívülállóként soha nem tudhatjuk meg, mert az a helyzet arra a két, vagy pár emberre tartozik, akik ebben benne vannak. Más nem tud úgy belelátni, sőt néha még a szereplők sincsenek tisztában teljesen ezzel a dologgal.

Mit tudunk tenni mi kívülállók? Vagy az egyiknek, vagy a másiknak az oldalára állunk, ugyanis egyszerre két oldalon nem lehetünk, tehát maximum marad a semleges állapot. Kívülállóként tehetjük azt, hogy felhívjuk egyik vagy másik figyelmét erre, de lehet, hogy ők azt meg sem tudják hallani, amit mi mondunk. Tehát, csak úgy tudsz segíteni, ha segítséget kérnek tőled.

Már dolgoztam bántalmazóval és bántalmazottal is. Sok-sok ilyen történet van, és mennyire sokan nem látják, hogy miben vannak. És én ezt pontosan tudom, hogy milyen

MERT,

én is voltam bántalmazott, mégha „kismértékben”  is(nézőpont kérdése az egész), vagy lehet, hogy nem volt kismértékben, de már annyira nem számít, hogy én már erre csak úgy látok rá, hogy kismértékű volt bár évekig tartott. Engem testileg soha nem bántalmaztak (ez így nem teljesen igaz, mert bántalmaztak testileg is, csak nem az volt a fő vonal és „csak” kétszer) a lelkemre próbált hatni az a bizonyos személy, ilyen-olyan formában, bizonyos kellemetlen lépésekkel. Azt kell, hogy mondjam, én azt több évig észre sem vettem, hogy bántalmazva vagyok, mert mindez a szeretet zászlaja alatt volt számomra tálalva és ez a szememre kendőt tett, plusz tapasztalatlan voltam ezen a téren. Így utólag visszagondolva nagyon sokat tanultam abból az időszakból, valószínűleg végül ezért is választottam segítő szakmát hivatásnak. Miközben készültem a hivatásomra, különböző módszerekkel gyógyítottam magam és azt az időszakot. Ennek az időszaknak a tanulságával mindenképpen gazdagabb lettem, és ma már nem tudnak bántalmazni, mert megtanultam a leckét. Elég furcsa! Sok évig bántalmaznak, aztán, ha dolgozol magadon, kiszállsz a bántalmazott szerepből, már nem lesz olyan szituáció, nem vonzol olyan szituációt, személyt, hogy bántva legyél. VAGY lehet, hogy bevonzod, de nem tud rád erőt gyakorolni.

Mi van az én bántalmazómmal? Aki engem bántalmazott az az ember sem vette észre azt, hogy bántalmaz, sőt valószínűleg felháborodna azon, ha ezt most én elmondanám neki. Felháborodna azon, hogy én az ő szeretetét bántalmazásnak tartanám. Ez is teljesen megérthető. Nagyon sokszor a bántalmazás szeretet csomagolópapírral van körbevonva, sőt nagy-nagy szerelmek néha nagy-nagy bántalmazásba mennek át. Sok év után én a helyzetből kiléptem, és egyik napról a másikra azt mondtam magamnak, hogy elég. Azon a napon a döntésemen én is meglepődtem, mert olyan volt ez a döntés, mintha kívülről utasítottam volna magam arra, hogy lépjek ki és lépjek tovább. Azt nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy miből volt elég – most már tudom, hogy a bántalmazásból, abból, hogy nem lehetek önmagam -, ezért a másik fél sem értette, hogy mi lelt engem, de egyszerűen elég lett. Azt viszont nagyon éreztem, hogy börtönné változott az életem, és a börtön érzés számomra kerülendő érzés. Így a börtön érzésnek hála kiszabadultam a bántalmazott szerepből. Ez is elég furcsán hangzik, igaz? (Nekem már ez sem furcsa, mert tudom, hogy működik ez a tudattalanban.) Ahhoz, hogy szabaddá váljak el kellett jutnom a börtön érzésbe, hogy ki tudjak lépni. (Ez volt a régi minta.)

Az emberek néha úgy bántalmaznak, hogy azt egyszerűen észre sem veszik, nem tudják észrevenni valamiért. Talán ezt játszották otthon a szülei is, vagy ilyen környezetben nőttek föl, ahol ezt volt a norma, vagy lehet, hogy őket is sokat bántották. Hiába mondja el neki a bántalmazott, hogy „te most bántasz engem”, ő egyszerűen nem biztos, hogy fel tudja azt fogni, nem azért, mert buta, hanem, mert erre nincs ráérzése, beleérző képessége a mi esetünket nézve.

Sokszor a bántalmazott sem veszi észre sokáig, azt, hogy bántják, aztán egyszer csak elég lesz – mint az én esetemben is. Olyan ez, mintha betelne az a bizonyos képzeletbeli pohár. A megfigyeléseim alapján azt tapasztalom, hogy a bántalmazott az, aki előbb-utóbb felébred és ha van mersze, akkor kiszáll ebből a szerepből, ami általában a bántalmazót rögtön felháborítja, aztán mivel már nincs kivel szórakoznia ő is kiszáll abból a szerepből ebben a felállásban és megy keresni magának egy másik embert,  akit tud még bántalmazni. Ha mázlija van a bántalmazónak, akkor ő is felébred és kiszáll a bántalmazó szerepből.

Aki engem bántalmazott arra nem haragszom, soha nem is haragudtam rá. Nem lehet azzal a történteket megváltoztatni, ha haragudnék, így értelmetlen és a helyzethez én is odatartoztam. Odatartoztam, így nekem is felelősségem van abban, hogy ez így alakult. Nem dobom rá a 100% felelősséget, hanem beleállok a saját felelősségemben, abba, amilyen mértékben az rám tartozik, azaz 50%-ban. Ahogy ő nem vette észre, én sem vettem észre. Szeretet volt, csak megcsúszott egy pont után és én belementem a bántalmazott szerepbe, ő pedig a bántalmazóba. Erre neki és nekem is szükségem volt ebben az életemben – most ez biztos, hogy furán hangzik, de én ezt most így látom. Tisztában vagyok azzal, hogy ő azért nem vette észre, mert őt nagyon sokat bántották gyerekkorában és valakinek „vissza kellett adnia”, én meg annyira naiv és nyitott voltam, hogy ezt bevállaltam.

Most, hogy erről írok, eszembe jutott még két ember, ők a tanáraim voltak, akik lelkileg bántalmaztak volna, ha belementem volna a játszmába. Olyan szinten művelték velem több évig, hogy letérítsenek az utamról, hogy ők belefáradtak én meg nem. Nagyon ritkán tudtak csak kibillenteni, mert már elég ügyesen tudtam kezelni az ilyen helyzeteket. Ők mindenkit gyengíteni akartak, aki egy kicsit is tehetségesebb volt az átlagnál. Akkor, amikor ez történt én már nagyon éber voltam az ex bántalmazottságomból kifolyólag és figyeltem őket, azt, hogyan intézik a jövőbeni konkurenciájuk kiiktatását. Irányomba ez nekik nem jött össze és ezt annak köszönhetem, hogy én már korábban bántalmazott voltam, feloldottam magamban ezt a szerepet és nem mentem bele a játszmába. És mégis, akkor miért tanultam tőlük? -kérdezhetnéd most tőlem. Mert a szakmájukban a legjobbak és tőlük akartam tanulni. A konkurenciakineveléssel van elakadásuk, de az az ő ügyük, majd dolgoznak rajta, ha akarnak.

Tehát jó nagy tanúsággal gazdagodtam az eddigi életem során, valószínűleg, ha van újraszületés, akkor már nem leszek többet bántalmazott, olyan személy, aki ezt megengedné bárkinek.

Ha úgy érzed, hogy téged bánt valaki, megengeded neki, hogy bántson téged, akkor érdemes ebből előbb-utóbb kiszállni, ha úgy érzed hogy készen állsz rá. A dolgok mélyére érdemes nézni, és megszüntetni a kapcsolódást a bántalmazott szerephez akár több oldáson keresztül. Mindig van más választási lehetőség, és van segítség. Csak a félelmünk mondatja azt velünk, hogy nincs, pedig van! Ezt soha ne feledd!

Szabad és független, örömteli életre fel!

Ha szeretnél hozzám jönni és átbeszélni a problémádat várlak, keress meg valamelyik elérhetőségemen.

06-70-6060-969 vagy [email protected]