Kiről mit hiszel hamissága
Ma reggel szembejött velem egy üzenet csoport, ahol régi emberek vannak az életemből és már több hónapja nem olvastam az ott lévő üzeneteket. Nagyon érdekes volt látni, hogy a régi emberek között van egy olyan személy a csoportban, aki posztolt valamit, de senki nem reagált rá semmit, mintha ott sem lenne, pedig nagyon vicces volt a posztja. Furcsa volt látni, hogy erről a személyről a csoportnak még mindig kizáró/ignoráló nézőpontja van. Ott van a csoportban, mert ott illik lennie, de igazán senki nem érti őt, senki nem akarja mélyen megérteni, hogy azok, amiket ő tesz, miért teszi, miért ő maga olyan, amilyen, kibeszélik a háta mögött, de a szemébe senki nem kérdez. Hogyan lehet ez? Úgy, hogy ő is kizárja magát a saját mélységéből és csak a felszínt mutatja meg, és mivel a felszín nem tetszik a csoport tagjainak, így nem is adnak neki esélyt. Régen mindig én védtem meg, én próbáltam a csoport tagjainak megmutatni, hogy én mit látok benne, ami több, mint a felszín, de az sem ment át a csoport tagjainak, csak fújták a régi nótát róla.
Hányunknak van olyan nézőpontja egyes emberekről, és elkönyveljük őket annak, hogy :
XY olyan kedves!
XY olyan arrogáns!
XY olyan fellengzős!
XY olyan vidám! Stb.
Mindenki elkönyvelődött nálunk egykoron, a régmúltban, sok-sok évvel ezelőtt valamilyennek és lehet, hogy egyszerűen azért, mert nem engedjük meg magunknak, hogy kiszedjük abból a skatulyából, akkor ő mindig ugyan olyan fog maradni a szemünkben. Minden ember mindig sokkal több annál, mint egy fajta típusú meghatározás egy sztereotípia. A skatulya, mindig az az egy nézőpont, amit vele kapcsolatban tudunk látni, és ő tud láttatni velünk. De mi van, ha sokkal többek vagyunk mi is, mint a saját skatulyánk önmagunkról alkotva és ők is sokkal többek, mint az őróluk általunk készített skatulyánk?!
Hogyan lehet ez, hogy nem jövünk ki a saját magunkról alkotott nézőpontokból és a nem akarunk/tudunk kijönni a másikról alkotott nézőpontunkból sem? Mert kizárjuk a saját mélységünk megismerését is és kizárjuk a másikkal kapcsolatos felfedező utunkat is. Azaz mindenki marad a régiben.
Tehát, ha te azt látod valakiben, hogy ő „alávaló gazember”, neki ez nagyon biztonságos, hogy ebben a pozícióban látassa/mutassa magát, mert ha ő lenne a „cuki”, akkor lehet, hogy sok bántást kapna, ő fél a bántástól, így ha nem dolgozza fel a a „cukiság” mögött lévő félelmeit, akkor ő inkább mindig az „alávaló gazember” szerepet fogja tudni csak eljátszani az életünkben. Nagyon összetett, hogy ki miért választ egy fajta szerepet és miért tartja benne magát. Ezek a szerepek iszonyat börtönként szolgálnak, de sokszor észre sem vesszük, hogy mennyire megbénítják az életünk lehetőségeit, a kapcsolatainkat.
Mi lenne, ha mától kezdve a rólunk és a másokról alkotott nézőpontunkat és véleményünket elkezdenénk felülvizsgálni és csak kíváncsian szemlélnénk magunkat és másokat, mintha most találkozunk először magunkkal és másokkal?
Mi lenne, ha soha többet nem lenne félelem bennünk azzal kapcsolatban, hogy elintéznek, hogy megítélnek, hogy kiközösítenek, hogy nem fogok tetszeni, hogy nem fognak szeretni? Mi lenne, ha mától csak úgy lennénk, szabadon, mindenféle beskatulyázás nélkül?
Az én egyik legfontosabb arcom az volt, hogy én mindig ott vagyok, ha meghívnak valahova, akkor oda elmegyek, mert illik még akkor is, ha én valamiért nem biztos, hogy ott szeretnék lenni. Nekem mindig azt kellett mutatnom, hogy jól érzem magam, jelen vagyok, kapocs vagyok, törődök. Idén történt meg egy olyan fontos esemény, ahova nem mentem el. Azaz elkezdtem kijönni ebből a skatulyámból. Érdekes volt tapasztalni, hogy sokkal erősebbé váltam azáltal, hogy az önmagam igényét választottam és nem másét, vagy nem az illem szabályát.
Mi lenne, ha ma elkezdenéd a mit illik kabátját levetni magadról és csak úgy lennél szabadon mindenféle megfelelési kényszer nélkül?
Hidd el, megéri! Próbáld ki! 🙂
Gyere és tarts velem az önmegismerkedés útján a Theta Healing alaptanfolyamomon, várlak szeretettel.
